©
ket_napja_felmondtam_es_kurvara_nem_erdekel_semmi gpoyka

ket_napja_felmondtam_es_kurvara_nem_erdekel_semmi gpoyka

nevver:

Morning commute, Lloyd Stubber

mívelném serényen

napsütéses időben

ginobambino:

Ben Westbeech

orbitál bulika lesz ma a corvintetőn, remélem a melleim között vodka, a seggemen meg kokó fog folyni, miközben egy izompólós kan abuzál a diszkréten lépegetős háuzra, majd szelfizünk egyet öntudatlanul a klotyóban, ami már abban a tizedmásodpercben kínos lesz, hát még holnap mikor bejelöl fészbukon pedig el se mondtam neki a nevemet, na, szóval, ELŐRE

ginobambino:

Ben Westbeech

orbitál bulika lesz ma a corvintetőn, remélem a melleim között vodka, a seggemen meg kokó fog folyni, miközben egy izompólós kan abuzál a diszkréten lépegetős háuzra, majd szelfizünk egyet öntudatlanul a klotyóban, ami már abban a tizedmásodpercben kínos lesz, hát még holnap mikor bejelöl fészbukon pedig el se mondtam neki a nevemet, na, szóval, ELŐRE

soha meg nem fejtett rejtélyek, v1

enba:

a macska, akinek napjában kétszer rakok ki egy teli tálka friss vizet, vajon miért oson be a zuhanyzóba, hogy a tálcában maradt pár csepp vizet lefetyelje rituálisan?

csatlakoznánk a klubhoz.

solent:

klementajn:

az első emlékeim (a zenén túl) ahhoz köthetők, hogy megyek, valahova. illetve természetesen visznek, ilyen kiszuperált hátitatyó izében. mindenfelé, főleg be a zöldbe, ki a zöldből, rá a rétre, bele a fűbe, fel a hegyre.

mikor már úgy-ahogy öntudatomnál voltam és már nem a kiszuperált hátitatyó izében hordoztak, hanem a két saját lábam, a számos egyszerű de nagyszerű praktikusságok mellé már befarolt az is, hogyan kell összerakni és szétszedni egy sátrat, egyáltalán hova érdemes felverni, ésígytovább.

aludtam már szabadban, de sokkal többször tilosban, vár aljában, barlang mellett, nyakig érő fűben, amit előtte egy óráig tapostunk, víz mellett nádasban és szúnyograjban, szálloda melletti udvaron, amit később egyre több turista vett észre és kezdték el felverni mellénk a saját sátrukat, aminek egy instant kultúr Sziget-camping lett a vége 9-kor dübörgő Prodidzsáj nélkül - a szállodában dolgozók inkább legyintettek, mint hívták ránk a rendőröket, azzal a feltétellel, hogy holnapra azért ezt a hippiséget itt számoljuk fel, ha lehetséges.

engedtek már be vízimalom mellé (ami belül kocsma volt) - ahol az esti hangulatvilágítást egy viharlámpa adta, amit a malomkerék melletti pöcökre akasztottunk fel - ezt azért ma elég sajátos wellnessnek hívhatnánk, de akkor és ott a lapátok által szállított víz volt a tusolónk és büntetlenül nudizhattunk a zöldben, majd fagyott le minden testrészünk és belső szervünk a kurvahideg forrásvíztől.

ébredtem éjszaka vadmalacröfögésre, keltem reggel harangkondulásra és csengőcsilingelésre és dugtam már ki a fejem a bejáraton úgy, hogy egy egész tehéncsorda nézett velem… tehénszemet.

aludtam csótányrágta ágyban, miután átgázoltunk a lőcsei cigánysoron és utcagyerekeken, egy hegyoldalban rönkökből és fahasábokból összerakott házjellegű készítményben, melynek a teteje ráterített szőnyegekből és filcekből állt  - ez egy istenes monszun után kellően meg is adta magát és atomjaira hullott szét.

és nagyon hiányoznak ezek az élmények. jelenleg úgy érzem, hogy elsorvad az agyam abban, amit csinálok és inkább tovább feszegetném a határaimat, hogy ez ne menjen így tovább. vagy csak szimplán nudiznék egyet a körúton, hogy legalább egy blikk-címlap összejöjjön.

Iszonyat jók ezek a sztorik! Bárcsak nekem is kicsi koromtól kezdve megtanították volna, hogyan kell egy sátrat felverni meg ilyenek. Mi csak a budai hegyekbe mentünk kirándulni (“menjünk sétálni a természetbe!”), nem csoda, hogy eléggé gyűlöltem a természeT úgy 23 éves koromig, amikor elkezdtem barlangászni és megtanítottak túrázni meg sátrat felverni meg tábortüzet rakni, bár az még mindig nem igazán megy… Viszont azóta aludtam a szabad ég alatt barlangok mellett, bivakoltam barlangban, sátraztam zuhogó eső + szélvihar kombóban az Atlanti-óceán partján, és folyton tervezem, hogy egyszer most már tényleg nekivágok a wicklow-i hegyeknek egy kis hátizsákkal minimálkempingezni :-)

az igazság az, hogy elképesztően jó gyerekkorom volt és sokszor még mindig ezekből az élményekből táplálkozok, ha felnőttkorom nyűgjei felülkerekednek rajtam. sok posztom lesz még erről, mert szerintem iszonyú császárság az, hogy nagyjából 10 évesen már túl voltam egy halászaton orkánerejű szélben, pláne egy halőrködésen egy pici bódéban piros pamlaggal, aminek még most is érzem az undorító műanyagszagát az orromban. a többi élményemről nem is beszélve, de nem szpojlerezek egyelőre. ;D

az első emlékeim (a zenén túl) ahhoz köthetők, hogy megyek, valahova. illetve természetesen visznek, ilyen kiszuperált hátitatyó izében. mindenfelé, főleg be a zöldbe, ki a zöldből, rá a rétre, bele a fűbe, fel a hegyre.

mikor már úgy-ahogy öntudatomnál voltam és már nem a kiszuperált hátitatyó izében hordoztak, hanem a két saját lábam, a számos egyszerű de nagyszerű praktikusságok mellé már befarolt az is, hogyan kell összerakni és szétszedni egy sátrat, egyáltalán hova érdemes felverni, ésígytovább.

aludtam már szabadban, de sokkal többször tilosban, vár aljában, barlang mellett, nyakig érő fűben, amit előtte egy óráig tapostunk, víz mellett nádasban és szúnyograjban, szálloda melletti udvaron, amit később egyre több turista vett észre és kezdték el felverni mellénk a saját sátrukat, aminek egy instant kultúr Sziget-camping lett a vége 9-kor dübörgő Prodidzsáj nélkül - a szállodában dolgozók inkább legyintettek, mint hívták ránk a rendőröket, azzal a feltétellel, hogy holnapra azért ezt a hippiséget itt számoljuk fel, ha lehetséges.

engedtek már be vízimalom mellé (ami belül kocsma volt) - ahol az esti hangulatvilágítást egy viharlámpa adta, amit a malomkerék melletti pöcökre akasztottunk fel - ezt azért ma elég sajátos wellnessnek hívhatnánk, de akkor és ott a lapátok által szállított víz volt a tusolónk és büntetlenül nudizhattunk a zöldben, majd fagyott le minden testrészünk és belső szervünk a kurvahideg forrásvíztől.

ébredtem éjszaka vadmalacröfögésre, keltem reggel harangkondulásra és csengőcsilingelésre és dugtam már ki a fejem a bejáraton úgy, hogy egy egész tehéncsorda nézett velem… tehénszemet.

aludtam csótányrágta ágyban, miután átgázoltunk a lőcsei cigánysoron és utcagyerekeken, egy hegyoldalban rönkökből és fahasábokból összerakott házjellegű készítményben, melynek a teteje ráterített szőnyegekből és filcekből állt  - ez egy istenes monszun után kellően meg is adta magát és atomjaira hullott szét.

és nagyon hiányoznak ezek az élmények. jelenleg úgy érzem, hogy elsorvad az agyam abban, amit csinálok és inkább tovább feszegetném a határaimat, hogy ez ne menjen így tovább. vagy csak szimplán nudiznék egyet a körúton, hogy legalább egy blikk-címlap összejöjjön.

nevver:

Sucking in the Seventies

időutaznék, mezítlábaskodnék, forrónadrágos gáré lennék.

áradjon a szeretet

áradjon a szeretet

…szóval mennék, nagyon, akármerre, folyamatosan. alapjában véve baromi nyughatatlan utazó, megfigyelő és segítő vagyok. mondhatni egyszerű családból származom, félig vidéki és erdélyi gyökerekkel, másik felében pedig csodálatos budapestünk egyik kevésbé csodálatos munkáskerületéből, amiben egyébként még mindig nyakig benne vagyok.
mindig lenyűgöztek az egyszerű emberek nagyszerű történetei. az egyszerű igényeik és az egyszerű boldogságuk. mint a faluban, mikor a hirtelen jött áradás miatt a halastó kiöntött és a patakunkban hat kilós pontyok és busák úszkáltak - a település pedig egy emberként, sőt, csatárláncban feszítette ki a hálót a patak két oldalán és felmosóvödrökbe kapkodták ki a csapkodó dögöket röhögve és egymás vállát veregetve. a halastó tulaja és a halőrök természetesen röhögés helyett hörögve csapattak végig a falun, de ekkor már a tőlünk kettővel arrébb lévő szomszéd azt is letagadta, hogy egyáltalán patak csörgedez tőle 10 méterre, halat meg aztán hogyan láthatott volna mégis, életében, soha! az öreg Misi bácsi természetesen az egyik legnagyobb pecás volt mindig, hajnal kettőkor, sötétben, a háta mögött is képes volt horgot kötni, az említett busák és pontyok pedig beirdalva, filézve és lesózva pihentek a hűtőjében.
mindig imádtam egyszerű dolgokat megtanulni. mert ezekre lehet építkezni, mert ezekre jó építkezni. ad egy alapot, ráadásul egy kézzelfogható alapot. mert emberközeli, mert természetközeli. mert, ha ezeket megtanulom akkor magamon is tudok segíteni, ha magamon tudok, akkor pedig másokon is. engem tényleg ez tesz boldoggá.
és amiért ezt leírtam az az, hogy a jelenlegi munkám luxus körülmények között luxus embereknek kínál luxus dolgokat, amitől rettentően kényelmetlenül érzem magam. sosem motivált a pénz, mert az élmény érdekel és az, hogy szeressem amit csinálok - jelenleg pedig elnyomja az agyamat az, hogy a luxus dolgok miatt lassan át kéne lényegülnöm egy hideg, megközelíthetetlen elit budai lánnyá, aki nem vagyok és nem is tudok az lenni. elkeserít, ha “embertelenségekre” kér a főnököm, hogy utasítsam vissza azt, ha valaki segítséget kér tőlem mert “te ezért nem kapsz pénzt”.
olyan helyen szeretnék dolgozni, ahol ilyen mondatok sosem jutnak el hozzám. olyan helyen akarok dolgozni, ahol az emberek emberek még és nem robotok. egyszerű emberekkel, egyszerű történetekkel és az egyszerű boldogságukkal.
és a kifilézett busájukkal a hűtőben.

…szóval mennék, nagyon, akármerre, folyamatosan. alapjában véve baromi nyughatatlan utazó, megfigyelő és segítő vagyok. mondhatni egyszerű családból származom, félig vidéki és erdélyi gyökerekkel, másik felében pedig csodálatos budapestünk egyik kevésbé csodálatos munkáskerületéből, amiben egyébként még mindig nyakig benne vagyok.

mindig lenyűgöztek az egyszerű emberek nagyszerű történetei. az egyszerű igényeik és az egyszerű boldogságuk. mint a faluban, mikor a hirtelen jött áradás miatt a halastó kiöntött és a patakunkban hat kilós pontyok és busák úszkáltak - a település pedig egy emberként, sőt, csatárláncban feszítette ki a hálót a patak két oldalán és felmosóvödrökbe kapkodták ki a csapkodó dögöket röhögve és egymás vállát veregetve. a halastó tulaja és a halőrök természetesen röhögés helyett hörögve csapattak végig a falun, de ekkor már a tőlünk kettővel arrébb lévő szomszéd azt is letagadta, hogy egyáltalán patak csörgedez tőle 10 méterre, halat meg aztán hogyan láthatott volna mégis, életében, soha! az öreg Misi bácsi természetesen az egyik legnagyobb pecás volt mindig, hajnal kettőkor, sötétben, a háta mögött is képes volt horgot kötni, az említett busák és pontyok pedig beirdalva, filézve és lesózva pihentek a hűtőjében.

mindig imádtam egyszerű dolgokat megtanulni. mert ezekre lehet építkezni, mert ezekre építkezni. ad egy alapot, ráadásul egy kézzelfogható alapot. mert emberközeli, mert természetközeli. mert, ha ezeket megtanulom akkor magamon is tudok segíteni, ha magamon tudok, akkor pedig másokon is. engem tényleg ez tesz boldoggá.

és amiért ezt leírtam az az, hogy a jelenlegi munkám luxus körülmények között luxus embereknek kínál luxus dolgokat, amitől rettentően kényelmetlenül érzem magam. sosem motivált a pénz, mert az élmény érdekel és az, hogy szeressem amit csinálok - jelenleg pedig elnyomja az agyamat az, hogy a luxus dolgok miatt lassan át kéne lényegülnöm egy hideg, megközelíthetetlen elit budai lánnyá, aki nem vagyok és nem is tudok az lenni. elkeserít, ha “embertelenségekre” kér a főnököm, hogy utasítsam vissza azt, ha valaki segítséget kér tőlem mert “te ezért nem kapsz pénzt”.

olyan helyen szeretnék dolgozni, ahol ilyen mondatok sosem jutnak el hozzám. olyan helyen akarok dolgozni, ahol az emberek emberek még és nem robotok. egyszerű emberekkel, egyszerű történetekkel és az egyszerű boldogságukkal.

és a kifilézett busájukkal a hűtőben.

fiúk, nyaljatok ;/

fiúk, nyaljatok ;/